Nem vagyok tanár, mégis hetente 2X2 órában minden tudásommal, tapasztalatommal és elszántságommal azon vagyok, hogy valami olyat tanítsak a jövő generációjának, ami aztán majd a felnőtt életük minden egyes pillanatában hasznukra válik.

Munkám során számos esetben találkoztam azzal a helyzettel, amikor egy okos és jól képzett fiatal tenyere izzadt és torka szorult csak azért, mert fel kell állnia bemutatkozni, vagy meg kell szólalnia néhány kolléga előtt egy vállalati tárgyalóteremben.

A való világban nem elég csak teljesíteni és tudni. Az eredményeinket meg is kell tudni mutatni. A prémium és az előléptetés gyakran nem annak jár, aki teljesítménye folytán azt valóban megérdemelné, hanem annak, aki jobban kommunikálja önmagát.

A tudatos kommunikáció, a tárgyalástechnika és a személyes márkaépítés ma már a hétköznapi életünk része. A versenypiacon enélkül biztosan hátrányból indulunk.

Az én célom az, hogy megismertessem a diákokkal a kommunikáció lehetőségeit és csodáit, eszközeit és tereit. Szeretném, ha valós képük lenne a hazai és a nemzetközi média világáról, és igyekszem nekik megmutatni a szakma műhelyeit és valós helyszíneit.

Aztán ki tudja? Elképzelhető, hogy az itteni tapasztalatokból egy tankönyv születik, amit aztán mások más iskolákban is elkezdenek oktatni.

A Budenz Alapítványi Gimnáziumot én először szülőként ismerhettem meg. Kollégaként sem változott a véleményem. Bárcsak minden iskola, intézményvezető és kollektíva ilyen nyitott, diákszerető és elhívatott volna!